„Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény, és én is az vagyok.
Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat!”

„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért
Hatalom jár.”

KNEZICH KÁROLY és SCHWEIDEL JÓZSEF bitófa alatt elmondott szavai mennyire időszerűek ma, mennyire időszerűek ma egy olyan korban, ahol a békés hódítással igyekeznek nemzetünk lelkiségét tönkretenni.
A történelem szemszögéből vizsgálva a magyar nemzet életét, megállapíthatjuk, hogy ránk nézve a külső erőszak és a fegyverek erejére alapított hódításnál sokkal veszedelmesebb volt és végzetesebb lett a békés hódítás.
A békés hódítás, amely a nemzet élő lelkiségét támadja meg, igyekszik azt valójából kiforgatni, jól tudván azt, hogyha megszűnik egy nemzet lelke, akkor megszűnik annak élete is.
Azt, hogy minden népnek megvan a maga lelkisége és, hogy a maga létét e lelkiség parancsai szerint rendezi, nem lehet kétségbe vonni.
A lelkiség nem egy önmagában változhatatlan stagnáló a haladást semmibe vevő eszmény, hanem egy dinamikus erő, amely mindazt, amit átvesz, átgyúr és átformál a maga képére és hasonlatosságára.
Ez minden népnél elengedhetetlen feltétel, ha valójában szuverén nemzetté akar emelkedni, ha valójában szuverén nemzet akar maradni.
A nemzet lelkisége jelenti a múltat, a tradíciókat, az együvé tartozás érzetét, a kultúrát, mindazt, amit egy nép valahogy másképp termel ki, mint a mellette élő népek és nemzetek.
Ahogy Samuel Hutington mondaná: „csak akkor tudjuk, hogy kik vagyunk, ha azt is tudjuk kik, nem vagyunk”
Mert, minek is lehetne nevezni azt, ami lassan 8 éve zajlik, ha nem békés hódításnak, amikor a hatalom újból és újból dühödt támadást indít az önkormányzatok, az oktatás és a magyar vidék ellen.
A globalizáció és a gazdasági világválság leple mögé bújva teszi tönkre mindazt, amit magyar lelkiségnek értünk. Most éppen a következő év cinikus, embertelen, választási költségvetésével.
Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak” – számolt be a birodalom békés, nyugodt jövőjének biztosítására vonatkozó terveiről Joseph Radetzky tábornagynak 1849. augusztus 18-án Julius von Haynau báró, a magyarországi osztrák fősereg főparancsnoka, Magyarország és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzója.
Be is váltotta ígéretét.
Több mint száz éve emlékezik gyászolva a nemzet október 6-a mártírjaira, Batthyány Lajosra és a tizenhárom aradi főtisztre, akiket kegyetlenül megölt a császári terror.
Ekkor emlékezünk mindazokra, arra a 128 áldozatra is, akiket a szabadságharc közben vagy leverésekor kivégeztek: golyóval, kötéllel, vagy éppen lekaszaboltak a halálos ítélet szerint.
Voltak köztük tábornokok és egyszerű honvédek, hercegek és napszámosok, szabók-, kovácsok- és csizmadiamesterek; számos vidéki jegyző, plébános, káplán és lelkész; minisztériumi tanácsos és kalácssütő; földműves és bányász; falusi bíró és színházi súgó; vadászlegény és kántortanító; másodalispán és cserzővarga.
Köztük volt Kazinczy Lajos ezredes, Kazinczy Ferencnek, a nyelvújítás kiemelkedő alakjának fia aki  1849 júniusától egy önálló hadosztály parancsnoka volt Ung, Bereg és Máramaros megyében.
Köztük volt Perényi Zsigmond báró, aki a Függetlenségi Nyilatkozat kimondásakor a felsőház elnöke volt, akinek az emléke előtt tisztelgünk itt Nagyszőllősön.
A Fejsze ott volt és ma is ott van a Haynauk kezében:
Lukács evangéliuma 3,8-9 szerint „A fejsze, pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” Az idézett sorok így  folyatódhattak volna , : …és ültet a gazda majd másik fát, amely jól, gazdagon terem. Isten előtti alázattal, a jelenben élve és jövőbe tekintve, biztos alapokon állva, és jó gyümölcsöket teremve talán még megmaradhatunk.
És megmaradtunk a többszöri fegyveres hódítás ellenére. Megmaradtunk, Haynaut, pedig elfelejtette a világ. Magányosan visszavonulva, tengette az életét Nagyécen a szomszédos Szatmár egy kicsi falujában.
A magyar lelkiség megértette azt, amire Kölcsey figyelmeztetett Mohács háromszázadik évfordulóján „minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé lenni hagyja, saját nemzeti létét gyilkolja meg.”
A magyar lelkiségre az erőszakos hódítók nem tudták rákényszeríteni azt, hogy saját nemzeti létét gyilkolja meg és nem fogják tudni ezt megtenni a békés hódítók sem.
Értse meg mindenki, hogy belőlünk nem lehet egy új népet teremteni, erre mi nem vagyunk hajlandók, és nem vagyunk képesek. Hagyjanak meg a magunk mivoltában és hagyjanak meg a mi lelkünknek parancsai szerint élni.
A magyarban van valami csodálatos nyugalom és higgadt életszemlélet, de tud kráter is lenni, ha észreveszi, hogy fojtogatják.
A modernkor békés hódítóinak és Haynauinak pedig innen Nagyszőllősről Perényi Zsigmond a kivégzett reformer politikus emlékműve mellől a gesztenyefák árnyékából, Kossuth Lajos szavaival üzenünk: ”Miként a pálmafa teher alatt nő; úgy nő a honszeretetben egyesült nemzet az igazságos önvédelemnek kedves terhe alatt; s amint én acélosodni érzem roncsolt testemnek minden idegét, úgy fog e nemzet óriássá magasulni, midőn a haza hozzá kiált.”

Mert tudjuk, Isten akarata és elődeink hősi nagysága ellen, senki nem szegülhet!

---