Móricz Zsigmond

A legnagyobb magyar kritikai realista író. Tiszacsécsén, a festő ecsetjére kívánkozó szatmári tájban kanyargó Tisza mellett született. Apja vállalkozó szellemű kisparaszt, édesanyja félárva paplány volt. A hányatott életű családdal végiglakta Szatmár, Szabolcs és Zemplén megye számos faluját. Középiskoláit 1891 és 99 között Debrecenben, Sárospatakon és Kisújszálláson végezte majd teológiai, jogi és bölcsészeti tanulmányok után 1903-ban Az Újság című liberális polgári lap mnkatársa lett. Itt kezdett ismerkedni a kor modern művészi és eszmevilágával. A Kisfaludy Társaság megbízásából 1903 és 1908 között népköltési gyűjtést folytatott. Gyűjtőútja élményeit később novelláiban és regényeiben formálta művé. 1905-ben feleségül vette Holich Eugéniát; sok művének témáját ez a házasság ihlette.
Első érett műveit,- a Hét krajcár (1909) kötetben közzétett novellákat - 1908 táján írta. Ekkor szabadult meg az elődök nyűgöző hagyományától, az úri Magyarország ízlésétől, találta meg saját hangját. Ekkor kötött életreszóló barátságot Ady Endrével, akinek demokratizmusa és új hangja ösztönzően hatott világnézti és írói fejlődésére. A magára talált Móricz a Hét krajcár és Tragédia (1910) novellái után regényben írta meg a korabeli magyar falut (Sárarany, 1911), majd a kisvárost (Isten háta mögött, 1911) és a dzsentrit (Kerek Ferkó, 1913; Nem élhetek muzsikaszó nélkül, 1916).
Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmond   1879 - 1942

 

 

 

 

 

A gyár és a bánya életét is ábrázoló nagy regényének (Jó szerencsét, 1914) befejezését a háború kitörése akadályozta meg. A hátországban - melynek számos területét bejárta jegyzetfüzettel a kezében - és a lövészárokban szerzett élményei hamar felismertették vele a háború igazi arcát; irodalmunk legjobb háborúellenes elbeszélését, az ostályharcot hírdető Szegény embereket 1916-ban jelentette meg. Első írói korszakát lezáró nagy regényében, A fáklyában (1917) a 'ferencjózsefi' Magyarország átfogó kritikájára vállalkozott, s az értelmiség útvesztésére keresett feleletet.

Az 1918-19. évi forradalmat örömmel üdvözölte. A Vörösmarty Akadémiának alelnöke, az írói direktóriumnak tagja, a Néplapnak egyik szerkesztője volt, az alakuló termelőszövetkezetekről regényt akart írni. Nem volt kommunista, de a magyar nép nemzeti, demokratikus törekvéseinek megvalósítását a kommunistáktól várta. - 1919-es szereplését az ellenforradalom számon kérte. Kizárták a Petőfi Társaságból és a Kisfaludy Társaságból. A csendőrök is meghurcolták. 1922-ben az Est-lapoknak, az egyik legnagyobb korabeli kapitalista lapkiadó vállalatnak lett munkatársa, ahol kevés fizetésért használták ki írói tehetségét. Forradalmi múltját az üldöztetések és gondok közepette sem tagadta meg, a forradalmak útját azonban egyelőre járhatatlannak vélte. Haladó eszményeihez való hűségéről a gyermekkorát felelevenítő Légy jó mindhalálig c. regényében vall (1920). A  20-as évek megváltozott problémáira és feladataira a leghatalmasabb magyar történeti regénytrilógiában, az Erdélyben ( Tündérkert, 1922; A nagy fejedelem, 1927; A nap árnyéka, 1933) keres választ, a téglát téglához rakó építőmunkát hirdetve. Az úri Magyarországot bíráló szemmel figyelte. Riportjaiban, cikkeiben napirenden tartotta a megoldandó társadalmi kérdéseket: hírt adott a parasztság nyomoráról, az egykéről, a külvárosok életéről. Szoros kapcsolat fűzte a haladó ifjúsági mozgalmakhoz: a falukutatókhoz, a szlovákiai Sarlóhoz, stb. Amikor az ellenforradalom gyors stabilizációról beszélt, a dzsentri haláltáncát ábrázoló regények sorában (Kivilágos kivirradtig, 1926; Uri muri, 1928; Forró mezők 1929) mutatta meg, hogy ez a világ nem stabilizálható. A dzsentriség egyes tagjai iránt táplált rokonszenvével is leszámolt második írói korszakát (1919-1930) lezáró regényében, a Rokonokban (1930). Egy időre vállalta a Nyugat prózai részének szerkesztését (1929), a szerkesztésről azonban - távol állva a babitsi "elefántcsonttorony"-esztétikától - hamarosan lemondott (1933).

Utolsó írói koszakában (1930-1942), a fasizmus térhódítása idején, külön népi világot (Barbárok, 1932; A boldog ember, 1935), a népi jellemet rajzolta mind nagyobb szeretettel, megmutatta az úri és a népi élet kibékíthetetlen ellentétét, és a gyermekkort idéző novellák után megírta élete regényét (Életem regénye, 1939). A reformokban mind kevésbé hitt, egyre inkább a népi forradalom gondolata felé tájékozódott. Így rajzolta meg az agrárszocialista mozgalmak földet követelő hősét a Betyárban (1937), s támasztotta fel a népdal motívumaira épített, csodálatos szépségű regényben az 1848-as idők társadalmi felszabadulásért és a nemzeti függetlenségért küzdő betyárját (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942). Utlsó éveiben új élményterület meghódítására is gondolt: a proletaritátus életével ismerkedett ( Csibe-novellák; Árvácska, 1941). A munkásság és a parasztság összetartozásának kérdését folyóiratában, a Kelet Népében (1939-1942) is tisztázni törekedett, a népi írók mellett helyt adott benne a kommunista íróknak is.

Móricz Zsigmondot Ady társaként tartja számon az irodalomtörténet. Művészete a feudális Magyarország elleni harc talaján teljesedett ki. Indulása szerint a Nyugathoz tartozott, de művészete túlnőtt a Nyugaton, és sok szállal kötődött egyrészt József Attilához, másrészt a népi írókhoz. Nem gyönyörködtetni akart, hanem felrázni, buzdítani a valóság megváltoztatására. Népi radikalizmusából kiindulva a korabeli társadalomnak szinte teljes képét adta. Az urak életét, a parasztságét és a történelmet is a demokratikus átalakulás szempontjából ábrázolta. Annak az országos látókörű, az egész nemzet sorsát szívén viselő írónak a szemléletével, aki tudja, hogy a magyarságot csak a gyors demokratikus átalakulás mentheti meg a jövőnek, s a nagy átalakulás egyik legfontosabb feltétele a parasztság sorsának a megoldása. Innen van műveiben a hang együttérző forrósága és a csontig hatoló kritika.

Móricz Zsigmond a magyar hagyományokból indulva fejlesztette modernné művészetét. A naturalizmus és a modern írói törekvések eredményeit gyümölcsöztetve, az elődök (Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény) sokszor adomákból, ötletdarabokból álló, s még többször humoros csattanókba forduló rajzaiból, regénnyé nyújtott elbeszéléseiből kiindulva teremtette meg a szociális mondanivaló kifejezésére is alkalmas móriczi novella- és regényformákat, igazolva és példázva, hogy az új a hagyományosba ágyazva a legéletképesebb. A korszerű magyar dráma megteremtésére irányuló kísérletei kisebb eredményűek (Sári bíró, 1909; Kismadár, 1940) voltak. 

Móricz művészetének egyik legjellemzőbb jegye a drámaiság. A drámai látás teremti a jellegzetes móriczi hősöket, a vergődő lelkeket, akik a szabadulás és az új élet teremtésének vágyával küzdenek életük kiteljesítéséért. A század eleje forradalmat érlelő és forradalmat veszejtő világának, a rendkívüli, de a kitöréskor legtöbbször kilátástalanul szétfoszló vagy tévútra futó feszültség művészi megjelenítése ez a drámaiság. A lírai hőfok, az alakokkal való teljes azonosulás, művészetének magas eszmeisége avatja egyik legnépszerűbb írónkká, akinek számos műve külföldön is megjelent.

Móricz az íróasztalánál

Az író

Tiszacsécsén barátaival

Móriicz-villa Leányfalun

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyitólap