A Szatmár-Beregi
Tájvédelmi Körzet
Érdekes,
értékes tarka világ került
természetvédelmi oltalom alá 1982-ben,
összesen 22.246 hektáron. A
Szatmár-Beregi
Tájvédelmi Körzet területe
mozaikos szerkezetű,
s jelenleg csupán a természeti
értékek egy
részét öleli fel.
Területének
bővítése jelenleg is zajlik, s
kiterjedése
várhatóan meghaladja a 45 ezer
hektárt.
A
szatmár-beregi táj
történetének legősibb tanúja
a Barabás melletti Kaszonyi-hegy
és a tarpai Nagy-hegy
vulkáni kúpja. Mindkettő 10-11 millió
éves,
növény- és
állatviláguk
különleges, jelentősen eltér az
Észak-alföldétől.
A
táj kialakulásában jelentős szerepet
kaptak a
folyók. Az egész vidékre jellemző az
élő
és a holt vizekben való bőség. Fő
folyói a
Tisza, a Szamos és a Túr. Mellettük
tucatnyi hajdani
patakot, még ennyi morotvát és
számtalan,
többé-kevésbé
feltöltődött
mederszakaszt találhatunk, amelyeket
kalandozásaik
közben az említett folyók hagytak maguk
után.
A vizek közel 50 halfajából a dunai
galóca, a pénzes
pér, a tiszai ingola, a petényi
márna, 4 küllő-faj, 3
csík-faj, valamint a magyar
és a német bucó a
nevezetesebbek.
Az
ősi
holtmeder-maradványokban vészelték
át az
évezredeket a hazánkban
egyedül-álló
tőzegmohalápok: a Nyíres-tó, a
Bábtava, a
Zsid- és a Bence-tó.
Flórájuk nevezetesebb
tagjait érdemes kiemelni: nyolc tőzegmohafaj, tőzegeper,
tőzegáfonya, kereklevelű
harmatfű, hüvelyes
gyapjúsás, füles fűz
és még számos, másutt igen
ritka növény.
E
lápok mindegyike fokozottan védett,
kizárólag engedéllyel
látogathatók!
Jóval
fiatalabbak az erdőkbe zárt égerlápok.
Növényzetüket többféle
békalencse, hölgyharaszt, szálkás
pajzsika, tőzegpáfrány, békaliliom
jellemzi. Tiszta víztükrük alatt fekete,
süppedő aljzat található. Innen kapta a
Beregi-sík vize, a Csaronda, a "fekete
víz” nevet.
Honfoglaló
őseink a Szatmár-Bereg
térségében szinte zárt
erdőket találtak, melyekből mára alig 7%-nyi
maradt. A 11.000 hektárnyi fával
borított területnek nagy része azonban
természetes eredetű! Legértékesebbek
az ártéri fűz-nyárligetek, a
tölgy-kőris-szil ligetek és a vizektől
távolabbi gyertyános tölgyesek, melyek
egyikében helyenként a bükk is
előfordul. Az erdők virágszőnyegének legszebb,
fajai a kárpáti
sáfrány és a kockás
kotuliliom. A fajgazdag
állatvilágból nevezetes a keresztes
vipera,
a beregi futrinka, igazi ritkaság a bánáti
márványos csiga, vagy a hüllők
sorában az elevenszülő gyík.
A ragadozó madarak közül megfigyelhető az egerészölyv,
a héja, a karvaly, a barna
rétihéja, ritkábban a darázsölyv,
a barna kánya, a kerecsensólyom.
Az idős erdők lakója a fekete gólya
és a holló. A meredek
partfalak színpompás fészkelője a jégmadár
és a gyurgyalag. Az énekes
madarakat mintegy száz faj képviseli,
közülük legérdekesebb a nagy
fülemüle.
Állandó
gímszarvas-állományt is
találunk, s a faunát számos
denevér-faj
tarkítja. Ragadozói közül a vadmacskát
és a vidrát lehet
megemlíteni.
Különleges
tájképi élményt adnak a
fás legelők és a kiterjedt füves
térségek. Az üde
kaszálók valamint a nedves magassásos
rétek ritka, fokozottan védett
fészkelő madara a haris.
Ennek az Európa-szerte eltűnőben lévő
madárnak itt
található a legjelentősebb hazai
állománya,
hiszen több mint 120 fészkelő pár
található a térségben.
Ma
már csak maradványaikban figyelhetjük
meg a régi idők vadon nevelkedett úgynevezett
dzsungelgyümölcsöseit, amelyek
természetes génbankként
számos ősi fajtát őriznek.
A
kultúrtörténet
felbecsülhetetlen kincse az 55
festett belsejű, - köztük 37
középkori - templom,
a 16 páratlan szépségű
fa-harangláb, a
kisnemesi kúriák és parkok, a
szatmárcsekei
bálványfejfás temető, a
működőképes
túristvándi vízimalom, a
híres tarpai
szárazmalom, a faragott kútágasok
mellett a
népi építészet
és hajdani
szokások lassan halványuló
hagyományai.
Mindezeket ezen a tájon kell megőriznünk, mert
sehol a
világban nem találni hasonló
párjukat!
Tájvédelmi
Körzet „hegyei”
A
Kaszonyi hegy nevét a ‘kaszony’,
‘kászony’,
‘kászon’
hangzású szláv szó
jelentésének ismerete magyarázza,
amely
savanyúvizet, "borvizet" - azaz CO2-ban
gazdagforrást - jelent. A hegy vulkanikus eredetű, 10-11
millió évvel ezelőtt született. A
nagyjából vele egykorú 156 m magas
tarpai Nagy-heggyel együtt a vidék legidősebb
felszíni földtani
képződménye. Anyaga főképp perlitre
települt plagioklász-riolit, mely alatt tufa
és horzsakő található. A
mélységi kőzeteket 1-4 méter vastag
lösztakaró fedi. A hegy hazánkban fekvő
déli csúcsai a Tipet (176 m), a
Nagyköves (183 m) és a Bárci-tető (219
m) nemcsak a Beregi síknak, de az Alföldnek is -
legkiemelkedőbb pontjai.
A
hegy
eredeti vegetációja a (napjainkban már
csökkenő területű) szőlőművelés
és a
kőbányászat miatt jelentősen visszaszorult, de
még
roncsaiban is különlegesnek mondható. A
mediterránum felé mutat kapcsolatot az itt
található
kocsánytalan-dárdáskaréjú
tölgyes, benne országunk legészakibb
természetes
ezüsthárs-állományával,
a
Szádok-oldalban. A helyi rovarvilág egyik
különlegessége a beregi futrinka.
A hüllők közül
megtalálható itt három
gyíkfaj mellett az erdei sikló
és a keresztes vipera is.
Hazánkban énekesmadaraink közül
elsőként itt került kézbe a vastagcsőrű és a
király füzike.
A
tarpai
Nagy- hegy eredeti fás növényzete sajnos
már
a múlté, s a
lágyszárú
növényzete is csaknem teljesen eltűnt. A szikla
oldalban vörös vércse
fészkel, a löszfalban
színpompás gyurgyalagok
költenek.
A hegy déli lejtőjén a szőlőparcellák
között apró
présházak sorakoznak.
Akadnak közöttük a 1900-as évek
elejétől
származók is, ezek követik a
sajátos tarpai
népi építészeti
stílust.
A folyók
Szatmár-Bereg
arculatának kialakulásában a
folyók
jelentős szerepet játszottak. Alföldünk fő
folyója a Tisza a Máramarosi- havasokban
születik
két forráspatakkal (Fekete- és
Fehér-Tisza), és a
Kárpát-medence keleti
felének csaknem valamennyi
vízfolyását
összegyűjtve vizüket Titelnél a
Dunába vezeti.
Medre a szabályozás előtt 1.419 km, ma 996
kilométer hosszú.
Vízjárása
szélsőségesbe hajló. Mai
helyét az
óholocéntól kezdte elfoglalni, de
fejlődését megállította az
1846-ban
kezdődött Tisza-szabályozás. Ezzel az
itt
található igen tarka
élővilág
élettere is beszűkült, a
töltéseken
kívül csak a terület
legmélyebben fekvő
pontjain találtak menedéket a hajdani mocsarak
és
lápok életközösségei.
Kisvízkor
a tiszabecsi partok teljes hosszukban egy-egy
ásvány-
és kőzettani bemutató-terület, ahol az
Északkeleti-Kárpátok
geológiai
kronológiáját,
felépítését
tanulmányozhatjuk
úgy, hogy a messze emelkedő hegyeket sem kell
megmásznunk
érte. Láthatók itt
csillámpalák,
kvarcok, breccsák, homokkő, trachit, riolit, sőt
jáspis,
opál és az aranyvizsgálók
régóta használt
próbaköve a
szurokfekete lidit is. A szivárvány szinte minden
színe megjelenik a kavicsmezők tarka mozaikjában.
A
partok
fás szárú
vegetációjának
pionírjai a bokorfüzesek. Idővel az ilyen
társulást követik a
fává növő
fajokból összeálló vegyes
állományú füzesek, illetve a
fűz-nyár
ligeterdők. Ezt a magasabb térszíneken a
tölgy-kőris-szil, vagy más szóval
keményfaligetek váltják fel, amelyek
növény- és állatfajok
tekintetében a
leggazdagabb folyó menti élőhelyek. Ezek az erdők
a
szabályozások után erőteljesen
visszaszorultak. Ma
a legtöbb területen
nemesnyár-monokultúrákat
látni, vagy
helyüket gyomfák keveréke,
betolakodók
foglalták el. Ilyen az amerikai kőris, a zöld
juhar,
az akác és a gyalogakác.
Az ártér jellegzetes
képéhez
hozzátartoznak a rétek, legelők, holtmedrek, azaz
morotvák (az itteni nyelvjárás szerint
"halványok") is. Különleges
érdekességgel szolgálnak a
félkultúr, úgynevezett
"dzsungel-gyümölcsösök"
maradványfoltjai,
ahol - mint egy természetes génbankban -
még
számos régi, értékes
gyümölcsfajta lelhető fel. A hullámterek
nedves
részein vízhez kötődő madarakat
láthatunk:
gémféléket, néha fekete
gólyát,
vadrécéket, vízityúkot,
nádi énekeseket. Mind gyakrabban mutatkozik a vidra
is. A szakadozó partok falában partifecske, gyurgyalag
és jégmadár
fészkel.
A
Tisza halfaunájának
legértékesebb természeti kincsei - sok
egyéb faj mellett - a dunai galóca,
a Petényi-márna, a pénzes
pér,
a bucók és a durbincsok. Zoológiai
érdekesség az erdélyi
márványos
csiga előfordulása is. Mégis a
László nap
környéki
kérészrajzás, a Tisza
"virágzása" a látványos
esemény a
térségben.
A
környékbeli táj
kialakulásában
meghatározó szerepet vállalt a Szamos.
A
Romániában eredő folyó vize napjainkra
elszennyeződött, s ma jószerével
csupán
holtágaiban találhatunk jelentős
vízivilágot. Az 1970-es
árvíz után a
védőgáton belül maradt
területeken keletkezett
tórendszer, és a hozzá
tartozó
madárvilág jelent kiemelkedő
természeti
értéket a térségben.
Nyár
végén a fehér és fekete
gólyák serege lepi el a nedves
területet, esetenként több
tízes csoportokat alkotva. Mellettük gyakorta
megfigyelhető a szürke gém, sőt
alkalmanként a nagykócsag
és kiskócsag, valamint a vörösgém
is. A vízi növényzet
fölött kavargó
legyekre,
hártyásszárnyúakra
vadásznak a gyurgyalag- és a
gyülekező fecskecsapatok.
A
Túr folyó a Máramarosi- havasok
szomszédságában, az Avasban ered.
Magyarországi medrének
szabályozásán
1927-től 1930-ig dolgoztak.
Belépésétől
Nagyhódosig 12 átvágással "
egyenesítették" ki, melynek
következtében
majdnem húsz km-rel rövidült a
folyó.
Nagyhódostól teljesen új
ágyban, és
Sonkádtól szinte nyílegyenes
szakaszokkal
folytatódva fut a Tiszába
torkollásáig.
Mindezek mellet megmaradt az Öreg- Túr
természetes
medre is. A Túr vizében gazdag
halfaunát
találunk. Több tucat egyéb faj mellett
él itt domolykó, paduc,
süllő, harcsa, csuka és ponty.
A
folyók közötti területeket
számos csatorna szabdalja melyek fontos szerepet
játszanak a belvizek levezetésében.
Közülük csak egy párat
említve: Csaronda, Csere, Csomota, Dédai-micz,
Derenyő, Éger, Galambos, Szipa.
Az erdők
A
szatmár-beregi táj egyik
legértékesebb, ma is
megtalálható erdőtársulásai
a gyertyános-tölgyesek, a
keményfaligetek melynek jellegzetes képviselői
többek között a Bockereki erdő, a
Lónyai-, a Kömörői- és a
Ricsei-erdő.
A
Nagy-erdő a tarpai Nagy-hegy és az
országhatár
között fekszik. Legszebb része az
úgynevezett
"őstölgyes", melynek alig 10 hektáros
foltjában
jó kétszáz éves
faóriásokat
látni. A gyertyános-tölgyesek
és az idős
keményfaligetek alján tavasszal
hegyvidéki
növények virítanak, amelyek a
hűvösebb
klímának köszönhetően itt is
jól
érzik magukat. Ilyen az
égszínkék erdélyi
csillagvirág, a fehér
galambvirág, a lila leplű pettyegetett
tüdőfű, a szagos müge,
a fényes levelű kapotnyak és
többféle páfrány.
Élnek itt kosborfélék és
salamonpecsét-fajok, de a széleken réti
kardvirág és kockás
liliom is előfordul – csaknem valamennyi
védett növény. A terület
jelentős része fokozottan védett, csak vezetővel
látogatható!
A
Téb-erdő Tarpa, Hete és Márokpapi
települések között
található.
Kiterjedése az előbbi erdőnek fele, de
értékei nem
kevesebbek. Fontosabb állományait
szintén
gyertyános-tölgyesek és
tölgy-kőris-szil
ligetek alkotják. A Nagy-erdőnél felsoroltak
mellett
megtalálható itt a berki
és a bogláros szellőrózsa,
a hóvirág, a kockás
liliom
és
a tavaszi tőzike - ezek szintén
hegyvidéki eredetű növények.
Tél
végén hatalmas állománya
virít a kárpáti
sáfránynak,
amely
az Alföldön csak e tájon mutatkozik.
A
Szatmárban található Bűr-erdő
és a Géci-sűrű alapvetően kocsányos
tölgyes, melyet csak helyenként tagolnak
kisebb-nagyobb nyáras foltok. Dús cserjeszintje
alatt virágzik a természetvédelmi
oltalom alatt álló réti
őszirózsa, a pázsitos nőszirom, a
réti
kardvirág, a tiszaparti
margitvirág és az agárkosbor.
Látványos színfoltja a
területnek az őszi kikerics, a sárga
nőszirom és a tömegesen
előforduló kis
télizöld. Az erdők
fészkelő madarai közül jellemző a fekete
harkály, a közép
és a kis fakopáncs.
Megpillanthatjuk itt az egerészölyv
sőt alkalmanként a kabasólyom
egy-egy példányát is.
Énekesmadarai közül
említhetjük az erdei pintyet, a meggyvágót,
a különféle cinege és
rigófajokat. Kisemlősei között
számon tartják a mogyorós
pelét, míg a nagyragadozókat
a vadmacska képviseli. A
környékbeli kaszálók, legelők
gyakori fészkelője a fürj, a mezei
pacsirta, a citromsármány,
a cigánycsaláncsúcs
és a sordély.
A
Fehérgyarmat közelében
található Birhó erdő
gyertyános-tölgyes elegyerdő,
meghatározó fafaja a kocsányos
tölgy. Emellett a puhafa ligetekben a fehér-
és a rezgőnyár, a fehér fűz is
jellemzi. Növényritkaságai
közül meg lehet említeni a kétlevelű
sarkvirágot, a tavaszi tőzikét.
Legelő, fás legelők
A
megkapó látványt
nyújtó fás
legelő egy hagyományos területhasználat
emlékét őrzi. Itt a természeti
értékek egybefonódnak a
tájkép
nagyszerűségével. Tisztelni való
ős-öreg
kocsányos tölgyek állnak
szétszórtan a
síkon, köztük hasonló
korú vagy alig
fiatalabb vackorfák, amelyek tavasszal egy-egy hatalmas
virágcsokorként látják
vendégül
a zsongó méhek seregeit. Az
egymástól
távolálló fák
tökéletes,
arányos lombkoronát neveltek,
szépségük így még
fokozottabb. A
fás legelők a
jószágtartással kapcsolatban,
a hajdani zárt erdők megbontásával
alakultak ki.
Az irtáson meghagytak néhány
termetesebb
fát, hogy a jószág hűsölni,
delelni tudjon
nagy árnyékukban.
A
Túristvándi Rókás legelőn
tölgyekből mintegy százötven
példányt csodálhatunk meg
még (a méretesebbek 140-160 cm-es
törzsátmérőjűek. Az idős
vadkörtefák száma közel hatvan
(nagyobbjaik törzse ekkor 70-110 centiméternyi). Az
öreg fák korhadó
törzsében odúlakó madarak -
búbos banka, füleskuvik - ütnek
tanyát. Itt fészkelt hazánkban
második alkalommal a nagy őrgébics.
Láthatunk a területen egy kis lapos domb
lábánál csaknem szabályos
körben
álló idősebb facsoportot, amelyhez
különböző legendákat
fűzött a
környék népe. Többek
között egy
honfoglaló vezér temetkezési
helyét
vélik itt, amit azonban a kutatások nem
támasztottak alá. De miért ne hagyjuk
meg ezt a
hitet a mondák szép
hagyományaként
régi, letűnt világunk egyéb
emlékeivel?! A
kiterjedt legelők védett növénye a sziki
kocsord, gyakori fészkelő madara a
földön fészkelő haris
és fürj.
Tőzegmohalápok
Csaroda
-
Gelénes - Beregdaróc
települések
határában országos hírű
természetvédelmi területek fekszenek:
legnagyobb
jelentőségű a Nyíres-tó, a
Bábtava
és a Zsid-tó tőzegmohalápja. A
jégkor
után kialakult növényzetet a Tisza
“csavargásaiból”
visszamaradt, elhagyott
mederszakaszok őrizték meg. Jelenleg ezek Európa
alföldi részén a
tőzegmohalápok
legdélebbi képviselői, és
magashegységi
“rokonaikkal” ellentétben viszonylag
meleg
éghajlati területen
találhatók.
A
gyapjúsásos dagadóláp
(Eriophoro vaginati -
Sphagnetum recurvi) a Beregi-sík hidegidőszaki
maradványlápjainak
legértékesebb
társulása. A lápok
kiterjedése pár
száz négyzetméternyi, de
struktúrájuk, képük megfelel
a
magashegységieknek. Életfeltételeiket
a
növényi tápanyagokban szegény
talajvíz, a mésztelen üledék
ill. kőzet (a
talajoldat pH-ja: 4-5) és a hűvös,
párás
mikroklíma biztosítja.
Napjainkig
fennmaradt a sok ezer évvel ezelőtti flóra -
Közép-Európában ma
már igen ritka -
fajaiból álló
különleges
növényegyüttese, amely sok
egyéb mellett tőzegpáfrányból,
babérfűzből, füles fűzből, molyhos
nyírből, a tőzegmohák több
fajából (a beregi lápokban
összesen kilenc fajuk él!), tőzegáfonyából,
tőzegeperből, vidrafűből, rovarevő kereklevelű harmatfűből,
kúszó csalánból, gyilkos
csomorikából
áll. A dagadólápokon a
tőzegmohák és
elhalt testük (Sphagnum-tőzeg) nagymennyiségű vizet
tárol, emiatt a nedves lápfelület
kidomborodik,
“kidagad”. A különböző
vízigényű tőzegmohafajok változatos
mikrodomborzatot alkotnak: Sphagnum-zsombékok és
-semlyékek váltakoznak. A belső, kiemelkedő
lápsziget csak a mocsári-lápi
társulások övezetén
keresztül
érhető el. A ritkás cserjeszint (-100 cm)
és a
lombkoronaszint (-5 m) erdősülési
tendenciára utal.
A társulás fennmaradását
egyfelől a
lápi szukcesszió természetes
folyamata, a
beerdősülés veszélyezteti (a molyhos
és a
közönséges nyír a
száraz években
erőteljesen szaporodik), másfelől a klimatikus
szárazodás és az emberi
behatások
jelentenek veszélyt. Különösen
fontos
értéket képviselnek a fennmaradt
égerlápok. A Lónya
környékén
található Mélyéger nevű
kőrises
égerláp területét
és a Bockereki erdő
egy részét az év nagy
részében
víz borítja. A fák saját
gyökérzetükből alkotnak kis szigeteket,
ahol szálkapajzsika, hölgyharaszt
és tőzegpáfrány zöldellik.
Víztükrén
rózsaszín virágú békaliliom,
a kolokán, békatutaj
és békalencse alkot
szőnyeget.
Cégénydányádi
park
Cégény
és Dányád valaha két
különálló
település volt, előbbi a
KÖLCSEYEK, utóbbi a KENDÉK
"fészkeként" ismert. Cégény
neve egy ősi
rekesztő-halászati eszközről, a
‘cégéről’ maradt
ránk.
A
KENDE
bárók mutatós
kúriájának
megmaradt 16 hektáros parkja 1960 óta
természetvédelmi terület. Az 1830-as
évek
elején a klasszicista épület
elkészülte
után látott hozzá idősebb KENDE
ZSIGMOND a park
kialakításához. Az itt
talált
természetes ártéri
keményfaligetből
szép átmenettel gyönyörű
angolkertet
alakított ki, melynek
növényzetét
folyamatosan gazdagította külföldről
származó fajokkal. Az akkor még 57,6
hektárnyi kert a tágas, nyírott
gyepeivel szellős,
tarka világgá varázsolódott
az értő
kezek nyomán. Az eredeti vegetáció -
csakúgy, mint a behozott egzóták -
jól
érezték magukat a párás,
nedves
mikroklímában a tápanyagban gazdag
öntéstalajon. Először lombos
fákat
ültettek. A legnagyobb méretű platán
már
rögtön a park elején fogad minket,
törzskerülete 730 cm,
lombkoronájának
átmérője pedig meghaladja az 50
métert!
A
lágyszárúak sorában az
Alföldön nem gyakori faj az odvas
és az ujjas keltike, a berki és
a bogláros szellőrózsa, de
mind közül legpompásabb a hó
vesztét jelentő téltemető
illatos,
sárga virágának tömege.
Sajnos
a
II. világháborút követően,
majd az 1970-es
nagy árvíz idején
idemenekített
háziállatok kártétele miatt
a park szinte
teljesen tönkrement. A védelem alá
helyezéssel és az 1984-ben elkezdett
rekonstrukcióknak köszönhetően
sikerült a
páratlan gyűjtemény egy
részét megmenteni.
A pusztulás mértéke kitűnik
abból is, hogy
míg az 1930-as években mintegy 300 faj, fajta
és
változat alkotta a kert
állományát, 1973-ra
már - a betolakodó és ide nem
való fajokkal
együtt is - csak 127 maradt. Mára ez a
szám a
felújítások ellenére is
jóval
száz alá csökkent.
Láthatunk
továbbá vörös tölgyet,
mocsári
tölgyet, tulipánfát,
ezüsthársat,
szelíd- és vadgesztenyét, a
Kaukázusból származó
szárnyasdiót, liliomfát,
törökmogyorót egyéb
társaik mellett. Az
épület előtt két termetes
vérbükk
nyújt emlékezetes látványt
bordóbarna lombjával.
A
tűlevelűek zömét már az unoka
honosította
meg: köztük a páfrányfenyőt, a
tiszafákat, a már pusztuló,
lehasadozó
ágú Simafenyőket, az erdei- és fekete
fenyőket, az
oregoni hamisciprusokat, a virginiai borókát, a
kaukázusi jegenyefenyőt és sok más
rokonukat.
A
cserjefélékből alig maradt
értékes faj, de érdemes felkeresni a
borostyán lepte parkrészletek
között a kisvirágú
vadgesztenyét és a szabdalt levelű
bodzát. A park fái, bokrai
között változatos
madárvilág talál otthonra.
Kultúrtörténeti
és irodalmi emlékek.
A
természeti értékek mellett jelentős
kultúrtörténeti
értékek is
találhatóak a térségben.
Néhányuk műemlék, mint ahogyan a ma is
működőképes, szépen rendbetartott tarpai
szárazmalom épülete vagy a
Túristvándi
vízimalom. Túristvándi jelenlegi
helyén
már a XI. században is meglévő
településről beszélhetünk,
melynek malma is
volt, talán nem is egy. A mai vízimalom
természetesen nem ebből az időből származik,
ám e
helyen többször is
újjáépült a
régiekhez igen hasonló szerkezetben és
formában. A jelenlegi a XVI. század
legelején
készült el, azóta nem egyszer
újították fel, de
számottevően nem
változtattak rajta. A tornyain jelzett
évszámok
(1899 és 1963) a nagyobb renoválások
idejére emlékeztetnek. Őrlőkövei a
sárospataki Megyer-hegy
malomkőbányájából
származnak.
1947-ig rendszeresen őröltek benne lisztet, utána
1950-ig
már csak darálónak
használták.
Eredeti feladatát ma is el tudja látni. A
településen járva fel kell
idéznünk
Móricz Zsigmond emlékét, hiszen 1885
és
1887 között ide járt iskolába.
Az itt
töltött éveiről így
szól:
“Istvándi jellemképző iskola volt
nekem.”
Nagybátyjánál, Pallagi
László
uradalmi kovácsnál lakott, akinek háza
még
ma is áll, s rajta tábla emlékeztet
nagy
írónkra. Tiszabecs
határában zajlott a
Rákóczi-szabadságharc első győztes
csatája,
ahol a nagy túlerővel szemben Ocskay brigadéros
vezetésével verték meg a
császári
sereget 1703. július 14-én. Szabó
Lőrinc
tizenéves korában becsi
nagybátyjánál, G. Szabó
Mihálynál, a község
papjánál
nyaralva szívta magába a táj
fényét.
Kéttucatnyi verse született ezekből az
ifjúkori
élményekből.
Nagyaron
járva megtekinthetjük annak az öreg
kocsányos tölgynek a maradványait, amely
alatt, a hagyomány szerint Petőfi Sándor Tisza
című versét írta.
Szatmárcseke
jellegzetes látnivalói a csónak
alakú
bálványfejfák melyek az ősi
temetkezési
szokás jelképei. Ugyanitt felkereshető a
Kölcsey
emlékhely is. A népi
építkezés
jegyeit számos még megmaradt régi
lakóház, templom vagy fa harangláb
magán
viseli.
Barna
varangy
|